A küzdelem előtt – sportpszichológia

sportpszichológia cowboy cerrone

Az alábbi videóban Donald “Cowboy” Cerrone, a UFC könnyűsúlyú (70kg-os) kategóriájának egyik legjobb bunyósa a küzdelem napjáról, az agyán átrohanó gondolatokról, az érzelmeiről vall és elmeséli milyen is belülről egy ilyen küzdelem, mennyi minden zajlik ilyenkor egy harcos körött és benne. A félelem, türelmetlenség, belső párbeszéd szemléletes példáival találkozunk az alábbiakban. Sportpszichológia egy őszinte ember tolmácsolásában. Következzenek Cowboy szavai:

“Talán a legijesztőbb a déli 12 óra. Miután lefürödtél és elindulsz hátra, regisztrálnak, majd leülsz a többiek közé. Az összes bunyós ott van. Van még négy órád. Vársz, ki vannak írva a bunyók – hatkor kezdődik az élő műsor, három meccs, a nevek a falra ragasztva. Elindulnak a meccsek és csak jönnek egymás után, aztán jön a bandázs, az Atlétikai Bizottság ellenőrzi. Itt még mindig farmerben és csizmában vagyok, a meccsek pedig csak mennek egymás után. Hirtelen eljön az idő, át kell öltözni. Ez az a pont, ahol Donaldból átmegyek Cowboy-ba. Átváltok és bumm, ideje munkához látni.

Hirtelen megzuhan az adrenalin-szintem. Milliók előtt fogok harcolni! Őrület! Nem is igazán a kamerák mögött ülők érdekelnek, hanem inkább azok, akikkel azon a héten vagy abban a hónapban találkoztam. Az anyám, a nagyanyám, a barátnőm, az ő családja. Az ő fejükben Cowboy épp szétrúgni készül valakinek a hátsóját. Máris egy magas standard elé vagyok állítva és jól kell küzdenem! Nagy a nyomás. Aztán elkezdünk bemelegíteni.

Nehezek a karjaid, a lábaid gyengék és azon gondolkodsz miért érzed magad így?! A legfurcsább érzés ez. Az edzéseken nem találkozol ilyesmivel. Semmi sem működik, semmi sincs rendben. Az óra szalad és megy az idő. Bejönnek és szólnak, hogy még öt perc. Felveszed a cipőt, kimész a folyosóra és ugrálni kezdesz. Félek. Nem tudom mit csináljak. A csapatod ott van, de marhaságnak tűnő dolgokat mondanak, amit már ezerszer hallottál: “Minden rendben, meg lesz.”

Millió dolog rohan át az agyamon. Ilyenkor úgy vagyok vele, hogy inkább hagyjanak békén, hogy valahogy kezeljem magamban ezt az egészet és a hangot, ami valahol az elmém zugában azt mondja, milyen egy kis besz*ri vagyok. Ki kell vernem onnan ezt a hangot, mielőtt kimegyek a ketrechez!

Aztán azok az iszony erős fények az arcodba csapnak, és csak sétálsz a rajongóktól körülvéve. Azt sem tudom milyen arcot vágjak. Hogy kell kinézni a kamerának? Legyek komoly? Lehet, hogy egy kis besz*rinak nézek ki, szóval keménynek kell mutatnom magam. Ezer dolog villan át az agyadon, az emberek kiabálnak körülötted, valaki a válladra csap. Akkor a ketrechez érsz. Felmész a lépcsőn és besétálsz. Jönnek a bemutatások, bemondják a neved.

A ketrecben állok és úgy vagyok vele, hogy szóljon az a rohadt csengő, hajrá. Minden kész. A sok kemény munka, a lefutott mérföldek, a rengeteg alkalom, amikor kidobtam a taccsot, mert olyan pontokon túl hajtottam a testem, ahonnan nincs hova tovább hajtani. Minden mögöttem. Ideje munkához látni.

Semmi sincs ezen a világon, ami a közelébe jönne az érzésnek. Ez az, amiért ingyen is csinálnám. Most is felpumpál, ahogy beszélek róla. Újraélem tőle az egészet és kész vagyok a harcra! Nem tudják elég gyorsan megszólaltatni a csengőt. Imádom!”


error: Jogvédett tartalom (C) - ellenfelem.hu