A sport coaching egy tág terület, szakág, melybe igen sok minden belefér. Alábbi írásában Bánóczi Péter nem is csak a sportot felölelő témáról, hanem inkább egy általánosnak nevezhető társadalmi jelenségről ír, igyekezve szemléletessé tenni, mi is a baj a „kinyilatkoztatott igazságokkal”, a különböző szlogenekkel és a sok egymondatos bölcsességgel. Következzenek Péter szavai!
„- Szia! Hogy vagy?”
„- Kösz, jól.”
Ilyenkor meg szoktam kérdezni, hogy „és egyébként, hogy vagy?”. Ez a pillanat az, ami ki billenést jelent az általánosításból. Ekkor érezhetően „megakad a lemez” és a másik fél tényleg úgy érzi, hogy komolyan érdekel, mi van vele.
Rendszerint minimum két perces, változatos beszámoló érkezik arról, hogy milyen érzések kavarognak benne, mi történt a családban vagy a párkapcsolatában, esetleg mik a tervei. Általánosságban az orvos el tudja mondani, hogy várhatóan még x évig nem kell megműteni, tehát „jól vagyok”, azonban, ha tényleg érdekel az egészségem, akkor elmegyek egy kivizsgálásra, hogy pontos képet kapjak magamról. Mert érdekel.
Általánosságban elmondható, hogy egy ember, aki nem szeret közösségbe járni, zárkózott, alig mozdul ki otthonról, felhalmoz veszélyes tárgyakat, gyógyszereket, azzal nincs semmi gond, mert „el van”, tüzetesen megvizsgálva azonban talán kiderülhet, hogy depressziós, vagy még súlyosabban sérült.
Tele van az életünk általános igazságokkal, kinyilatkoztatott, senki által meg nem erősített „hírekkel”, „önsorsrontó” és „nem adom fel” szlogenekkel, melyekben a „sors nekem rendelte”, „engedd el, majd visszajön”, „lelki társak vagyunk”, „angyalok egyengetik az utamat” bombázzák az agyunkat, és aki hajlamos a kisebb ellenállás irányába elmozdulni - mert akkor nem kell küzdeni - az akár élete egy jelentős szakaszát is meghatározó döntést hozhat a fentiek miatt.
Egy mondatos bölcsességekkel egyéni problémák nem kezelhetők. Sokan csak Máraiban, Coelho-ban és Keleti mondásokban gondolkoznak és próbálnak szépségtapaszt tenni jóval bonyolultabb életeseményeikre.
A mértékletesség
Szerintem a mértékletesség az, ami meg tud óvni attól, hogy bele essek az általánosítás csillogó, langyos vizű medencéjébe, ahol kényelmes tempókkal úszom - az árral is- és csak nagyon nehezemre esik kimászni onnan, mert, akkor meg fog érinteni a hideg levegő - a valóság- és libabőrös leszek, talán még reszketek is, mert nincs körülöttem az óvó közeg. Vágyódva nézek vissza a medencére, úgy is mondhatnám: a lelki dagonyámra.
Ahol rengetegen vannak még és hívnak vissza, mert ők nem mernek ki jönni, tehát én se tegyem. Súgják, hogy maradjak velük és majd együtt „meg oldjuk” jó tanácsaik vannak… Viszont, ha a másik utat választom, akkor kénytelen leszek gondolkodni, azon, hogy bizonyos élet helyzetek miért vannak, mit tehetek ÉN azért, hogy az életem jobb irányba menjen. És befejezzem az eddig szajkózott „igazságaimat” netán, végre benézzek az ágy alá is. Mert, lehet, hogy oda rúgtam be a cipőmet!
És nem mást kell hibáztatnom azért, mert éppen nem találom.
