A 26 éves Matics Ádám története nem mindennapi. Ádám agyvérzéssel született, egy hónapos korában tüdőgyulladás miatt lélegeztető gépre került, majd a történtek következményeként megvakult. Azt hihetnénk, ez megpecsételte sorsát, ám a fiú nem hagyta magát.
Ádám főként fekvenyomással, tornával foglalkozott, 2015 októberében pedig - először életében - szabad súllyal is guggolt. Mostanra már első hivatalos súlyemelő versenyén is túl van! Nem mellesleg a polgári életben IT szakember, aki szoftverfejlesztőként végzett.
ellenfelem.hu: - Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba komolyabban a sporttal?
Matics Ádám: - 1999 óta aktívan sportoltam, de igazából a nagy áttörést a 2005-ös év jelentette számomra. Az évek során kipróbáltam néhány sportot, így pl. a judot is, de elég korlátozottak voltak a lehetőségeink. Akkortájt például még szegregált intézménybe jártam. A Vakok Általános Iskolájában tanultam 2005-ig, majd átkerültem a Neumann János Számítástechnikai Szakközép Iskolába. Ezzel együtt kollégiumot is váltottam.
A Váci Mihály kollégium testnevelés óráin leginkább szertornáztunk, amit imádtam! Imádtam mindent, ami izgalmas volt. Hiába a látó emberek számára specializált sportokról volt szó, nem érdekelt, én csak jól akartam érezni magam. A határtalan szabadság, ami a Vakok Iskolájában nem volt meg sajnos, magával ragadott a „kinti” világban.
e: - Hogyan jött a torna, fekvenyomás és végül a súlyemelés?
MÁ: - A tornát 2007-ben kezdtem el komolyabban űzni. Két testnevelő tanár is foglalkozott velem az órákon, mindegyiküktől rengeteget tanultam. Nagyon érthetően magyarázták el a mozdulatokat.
Ettől az évtől kezdve már nem csak az óra keretein belül tornáztam. A kedvenc szereim közé tartozott a gyűrű, a korlát, és a nyújtó, de azért a lovat sem vetettem meg.
A tornában az a jó, hogy nagyrészt agymunka. Hiába nem látom, mi is történik, mégis esztétikus. És a legszebb, hogy beleéltem magam a gyakorlataimba. Mellette a kollégiumban egy társasággal akrobatikáztam is. Itt nagyrészt erőelemeket tanítottak be.
Sok embernek okoztam fejtörést azzal, hogy érdeklődtem a mozgás különböző formái iránt, kaptam hideget és meleget egyaránt, de mindig volt valaki, aki mellettem volt és motivált.
Sokan foglalkoztak velem. Azt kell mondjam, hogy az, hogy idáig jutottam, az ő érdemük, mert az ő szótárukban a lehetetlen nem létezett. A tornát négy évig, az akrobatikát egészen decemberig csináltam.
A fekvenyomás tulajdonképpen úgy jött, hogy még Kiskunlacházán egy konditerembe jártam edzeni, pusztán, hogy formában legyek. Először kis súlyokkal kezdtem, aztán szépen fokozatosan növelték.
Nagyon sok mindenki tanított, vagy épp figyelt rám. Ki kell emelnem viszont Őrsi János és Bóni Balázs munkáját, ők vettek szárnyaik alá. Balázs mind a mai napig foglalkozik velem, amikor tudok, és van időm, lejárok hozzá edzeni.
Az első versenyem az egyik táplálék kiegészítőkkel foglalkozó cég rendezvényén volt, ahol az első napon fekvenyomó kupa volt. Ott a 62,5 kg-osok kategóriáját megnyertem 102,5 kg-os nyomással.
Idő közben felköltöztem Budapestre, a vakok Állami intézetébe, ahol mai napig is lakom. Egyik nap edzésről hazafele jövet a buszon találkoztam össze egy hölggyel, és szóba elegyedtünk.
Elmondtam neki, hogy le kell járnom Kiskunlacházára edzeni, mert Budapesten egy pár konditeremben ugyan már jártunk egy barátommal, de egyikben sem vállaltak. Bizonyára nem készültek fel egy vak ember edzésére.
Ő ajánlotta nekem Nagy Ákost, és itt jön a súlyemelés a képbe. A hölgy összehozott minket, kaptam egy telefonszámot és így kerültünk Ákossal kapcsolatba. Megbeszéltük, hová menjek, és az első nap felmért. Egy nagyon jó embert ismertem meg személyében. Kérdezte, nincs-e kedvem súlyemeléssel foglalkozni. Természetesen belevágtam! Nagy Ákos mellett még Mizov Márton szakedző, és Majlát Ádám segédedző is foglalkoznak velem mind a mai napig.
e: - Nem próbáltak soha lebeszélni a féltő családtagok vagy barátok?
MÁ: - Próbáltak. De én olyan vagyok, hogy amit a fejembe veszek, amellett ki is tartok!
e: - Jutottál már esetleg holtpontra bármelyik sportban, ahol vesztettél motivációdból, lendületedből?
MÁ: - Volt ilyen, de csak egy-egy napig, legfeljebb egy hétig tartott a legdurvább ilyen eset.
e: - Mi segített az ilyen nehezebb vagy az esetleg sérült időszakban? Miből merítettél erőt?
MÁ: - A barátaim mindig támogattak, az edzőim úgyszintén. Mindig kikapcsoltak valamilyen programmal. Volt, hogy ralizni vittek.
e: - Milyen érzés volt életed első hivatalos súlyemelő versenyén részt venni?
MÁ: - Hihetetlen! nagyon boldog voltam, hogy közel négy hónap alatt idáig eljutottam.
e: - Hol készültél a megmérettetésre? Mesélnél egy kicsit a teremről bővebben? Hogy találtad és miért a Crossfit Trafo mellett döntöttél végül?
MÁ: - Régebben az edzések egy másik helyen zajlottak. Azon a helyen felmondták a szerződését a csapatunknak, kerestünk különböző helyeket, hol tudnánk folytatni a tevékenységünket, és a Trafo tűnt a legjobb megoldásnak.
A csapat jött, természetesen én is velük tartottam. Bolond lettem volna nem menni, nagyon sokat kaptam a csapattól és a Trafo képviselői nagyon barátságosak voltak.
Novembertől ott kezdtük el az edzéseket, és egy hihetetlen, nagy családba csöppentem! Mindenki segítőkész, és rengeteget tanulok! A legbelső súlyemelő teremben van egy dobogó, ott szoktunk emelni. A dobogó legelső negyedén egy vastag csík van leragasztva, és onnan tudom, hogy az az én helyem.
Egy nagyon jól felszerelt terem ez, tele élettel és erős emberrel! Egyszerűen imádok oda járni!
e: - Hogyan tűztél ki vagy szoktál kitűzni célokat magadnak és mennyire szigorúan követed nyomon az eredményeket, fejlődésed?
MÁ: - Lépcsőfokonként teszem. Az első nem hivatalos versenyem egy jótékonysági súlyemelő gála volt, ott két egyéni csúcsot teljesítettem. szakítás 41, lökés 51 kg volt.
Megfogadtam, hogy legközelebb, a februári területin 45-öt szakítok, és 55-öt lökök. Eljött a várva várt huszadika, és szakítottam egy szép 46-ost és löktem egy 62-est, és ezzel második lettem! Komolyan, én csak az egyéni csúcsokra mentem, arra nem, hogy még dobogós is leszek, de megtörtént!
e: - Hogy érzed, több kitartásra, szorgalomra van szükséged a sporthoz, mint másoknak?
MÁ: - Igen. Úgy érzem, nekem kétszer annyit kell az asztalra tennem. Mivel a világon csak ketten vagyunk, akik súlyt emelnek, ezáltal is nagy nyomás van rajtam.
Szeretném a többi sorstársamnak is megadni a lehetőséget, hogy ők is higgyenek magukban! Nincs lehetetlen! Még ha egy kis segítséggel is, de véghez lehet vinni, amit szeretnének! Az is igaz, hogy rendkívül maximalista vagyok.
e: - Tavaly decemberben sokan láthattak a hírekben. Sajnos egy nem túl pozitív történet kapcsán, hiszen ki akartak rabolni. Volt már hasonló negatív tapasztalatod?
MÁ: - Nem. Ez volt az első ilyen eset. Akárhányszor mentem egyedül, haza, inkább segítőim voltak.
e: - Mit adott Neked, mi az, amire a sport megtanított?
MÁ: - Rengeteg hitet, kitartást, motivációt és sok sok barátot kaptam a sport által. Jó dolog közösségbe járni, és tartozni valahová!
Köszönjük az interjút és további sok sikert kívánunk mind a sportban, mind azon kívül!
