A tízszeres muay thai világbajnok "John" Wayne Parr egy igazi szerény legenda. A 16 éves kora óta profi harcos a '90-es években Thaiföldön élt, edzett és két bajnoki övet is szerzett a nagynevű Lumpinee stadionban, de az év legjobb külföldi harcosának (farangjának) is megválasztották egyszer.
John Wayne Parr a thai rajongók szívébe fékezhetetlen, vad stílusával, hatalmas akaratával lopta be magát első sorban, de komoly tiszteletet vívott ki azzal is a félelmet és megadást nem ismerő harcos, hogy folyamatosan a legjobbak ellen küzdött karrierje során.
Számtalan nagy csatája közül külön emlékezetes lehet a sport rajongói számára a Yodsanklai vagy Buakaw elleniek, de sok nagy név szerepel önéletrajzán. Mike Zambidis, Dzhabar Askerov, Cosmo Alexandre, Fadi Merza, Duane Ludwig, Jean-Charles Skarbowsky mind elestek Parr kezei között.
Méreggel megáldva című, életéről készült dokumentumfilmjét már megosztottuk oldalunkon, de úgy éreztük volt még miről beszélni vele. Következzen hát interjúnk! John Wayne Parr!
ellenfelem.hu: - 10 évesen kezdtél Taekwondozni, de már akkor is olyasmin járt az agyad, hogy ennek a küzdősportnak az őshazájába mész. Ez a hozzáállás veled maradt és végül is oda vezetett, hogy a muay thai miatt Thaiföldre költöztél. Honnan jött ez a félelmet nem ismerő magatartás, hogy képes voltál mindent feladni, hátrahagyni egy másik országért, ahol se barátok, se segítség nincs sok, de még a nyelvet sem beszélted?
John Wayne Parr: - Sokat költöztünk gyermekkoromban. Mindig én voltam az új gyerek. Amolyan kívülálló, magának való forma. Másik országba költözni nem volt gond, amíg oda nem értem... A kommunikáció nagyon nehéz volt. Az első pár hónapban nagyjából csak mutogattam, de amint kezdtem felszedni a nyelvet egyszerűen csak egy lettem a thai-ok közül.
e: - Voltak bunyósok korábban is a családodban?
JWP: - Apám zsoké volt és a nagy futamok előtt bokszolgatott, hogy fogyni tudjon. Végül még három amatőr meccse is volt, de túl kicsi voltam még, hogy nézőként ott lehessek. Bár sosem láttam küzdeni, a képzeletemben apám egy szuperhős volt, egy bunyós.
e: - Hogy álltak hozzá a szüleid a dolgokhoz? Támogattak az elejétől fogva a döntéseidben?
JWP: - Azt hiszem az első emlékeim arról, hogy harcművész akarok lenni, nagyjából 3 éves koromból származnak. Tíz éves voltam, mikor Brisbane-be költözünk. Végre a városban voltam, miután egész addigi életemet farmokon töltöttem. Részt vettem pár versenyen és tudtam, hogy ez az, amit életem hátralévő részében csinálni akarok.
Ahogy említettem, sokat költöztünk. Minden alkalommal, amikor új helyre mentünk, édesanyám segített új termet találni, ahol edzhettem. Amikor 18 lettem, ismét eljött a költözés ideje. Ezúttal azt mondták nekem, hogy mivel elég nagy vagyok, maradhatok és szerezhetek valami munkát magamnak vagy velük mehetek.
Az edzéseim jól alakultak, gyakran versenyeztem, ezért a maradás mellett döntöttem. 1995-ben még egy bárban dolgoztam. 19 éves voltam, poharakat, hamutartókat és wc-t pucoltam. Aztán 1996-ban, egy nagy bunyó után jött egy lehetőség, hogy Thaiföldre költözzek 6 hónapra. Igaz, ebből négy év lett. Természetesen a szüleim idegeskedtek, de tudták, hogy ez az utam.
[caption id="attachment_11760" align="aligncenter" width="504"]
1997-ben. Parr volt az első nyugati, aki a legendás Thai újság, a Muay Siam borítójára került.[/caption]e: - Nagyon hamar tudatára ébredtél céljaidnak és annak, hogy bajnokká akarsz válni. Honnan jött a motivációd ehhez? Bizonyítani akartál valamit?
JWP: - 13 voltam, amikor egy remekül sikerült edzésről hazaérkezve egyenesen anyám szobájába mentem, aki már az ágyban feküdt. Nagyon izgatott voltam. Mondtam neki, hogy felnőttekkel sparringolok és nyerek. Azt mondtam neki: "Anya, végre találtam egy sportot, amiben azt hiszem, hogy nagyon jó vagyok. Egy nap világbajnok leszek."
Anyám azt hitte, hogy csak áltatom magam és kuncogott egy kicsit, mivel aranyosnak gondolta a gyermeki ábrándozásom. Több mint 10 évig haragudtam emiatt rá és be akartam bizonyítani neki, hogy nem hazudtam. Keményen dolgoztam, hogy ki tudjam fizetni a bérleti díjat és oylan gyakran bunyóztam, amilyen gyakran csak lehetett, hogy elérjem a célom és nyerjek egy világbajnoki övet egy nap.
Amikor aztán megnyertem az első világbajnoki címem izgatottan hívtam: "Emlékszel, amikor 13 voltam és kinevettél?" Fogalma sem volt már miről beszélek. Elfelejtette. De számomra ez volt az egyik legfontosabb dolog, amiért bizonyítani akartam.
e: - Hogy kicsit más vizekre evezzünk - hogy néz ki egy napod? Van valami rutin, ami jellemző mondjuk minden reggeledre?
JWP: - Nagyjából 4:45-kor kelek minden nap, iszom egy kávét és ránézek az elképesztően vicces Instagramomra, hogy lássam, mennyire vitték a legutóbbi dolgot, amit kiraktam. Elautózok a termembe és 6-kor már az utcákon futok, egy órán át. Az utóbbi 6 hétben egy edzővel paózok 5 meneteket, mielőtt felüléseket csinálnék. Edzések után néha fizikoterápiázom, aztán 9:30-tól edzést tartok. Szerencsés vagyok, mert 10:30-kor bezárom a termet és délután 4-ig szabad vagyok, pihenhetek. Aztán kezdődik minden előröl.
e: - Van vagy volt valami rituálé, amit a meccseid előtt követtél, ill. ma is követsz?
JWP: - Hogy erősek legyenek a lábaim, a meccseim előtt három héttel már nem nyúlok a pisilőmhöz, csak ha wc-re megyek vagy ha zuhanyozom. De szeretek a meccs előtti éjszakán imádkozni is, arra az esetre, ha a mennyek messze lennének és az imáim csak másnap érnének oda.
e: - Rengeteg bunyód volt az évek alatt. Hogyan próbálod kezelni a régi sérüléseid és elkerülni az újabbakat?
JWP: - Nagy szerencsémre a karrierem során begyűjtött sérülések nagy része csak könyökösök nyitotta seb volt. Néhány öltés és pár hét pihenő után készen állok mindig egy újabb csatára.
e: - Mennyire volt fontos, ill. mennyire fontos manapság a vizualizáció számodra a meccseidre való készülésedben?
JWP: - Nagyon pozitív ember vagyok és hiszek a képességeimben. Amíg keményen edzek, nem kételkedem benne, hogy győzni fogok.
e: - Melyik tetoválásod a legfontosabb számodra és miért?
JWP: - Van két Sak Yant-om, amik nagyon fontosak. Az egyik azt mondja, hogy nem tudnak lenőni, a másik pedig, hogy nem tudnak leszúrni. Mióta megvannak, még egyszer sem lőttek vagy szúrtak meg, szóval úgy tűnik, működnek.
e: - Ahogy Joe Rogan szokta mondani, a küzdősport magas szinten űzött probléma-megoldás, komoly egészségügyi következményekkel. Hogyan és miben tudott segíteni neked a muay thai, ill. az általa tanultak az életben?
JWP: - Jó kérdés. A muay thai számomra terápia. Amikor lehangolt, depressziós vagyok és edzeni kezdek, azonnal eltereli a figyelmem és egy boldog állapotba kerülök, amíg csak nem kell ismét a realitással szembenéznem.
e: - Mi tartja benne ébren a tüzet? Mi motivál? Van még valami, amit el szeretnél érni, amit be akarsz bizonyítani magadnak?
JWP: - Amikor elkezdtem, világbajnok akartam lenni. Amikor bajnok lettem, még többet akartam. Az egész életemet a sportnak szenteltem és most már csak arra koncentrálok, hogy úgy emlékezzenek majd rám, mint az egyik legnagyobb harcosra, akit Ausztrália valaha is adott a világnak.
e: - Zárásként pedig azt szeretnénk megkérdezni tőled, hogy mi volt a legjobb tanács, amit valaha is hallottál?
JWP: - Edz keményen, hallgass az edzőidre, bunyózz olyan gyakran, amilyen gyakran csak lehet. Nem számít, hogy hol vagy a programban, mindig adj izgalmas bunyókat a közönségnek és adj bele mindent, hogy amikor hazamennek, a te meccsedről beszéljenek. Nem tudhatod, hogy ki lesz ott, ki figyel majd a közönség soraiból és milyen ajtókat nyithat ki neked.
