Sorozatunk újabb részéhez ismételten Debrecenből választottunk alanyt, méghozzá nem is akárkit, a thaibox talán legismertebb hazai képviselőjét, Zilai Sándort!
Mindig nagy megtiszteltetés egy ízig vérig profival beszélgetni arról, amit valóban szeret, és egészen magas szinten űz. Ennek a sorozatnak alapelve azon nyugszik, hogy a profi mentalitás azon túl is megmarad, ha valaki az aktív sporttól visszavonul. Ennek szemléltetésére Zilai Sándor kiválóan alkalmas.
Nagyon örültem, mikor telefonon elértem Sanyit, és megtaláltuk a megfelelő időpontot az interjú rögzítésére. A végeredményből is tükröződik majd, hogy Sanyi profizmusa és a sport iránti szeretete a visszavonulása óta is elkíséri mind a mai napig. Ahogy lenni szokott, most is a kezdetekkel indítottuk a beszélgetést.
"A judot hátrahagyva a legkeményebb küzdősportot kerestem, és így jutottam el a thaiboxhoz. Amikor én kezdtem, akkor még nem sokan voltak vele itthon képben, hogy mi is az a thaibox, volt itthon karate és kick-box, de a thaibox akkor még gyerekcipőben járt. Ahogy én megnyertem az első Utcai harc versenyt Debrecenben, onnantól kezdték el igazán megismerni a thaiboxot szélesebb körben. Én is elkezdtem külföldre járni, és tanulni a sportot. Kanadában voltam kint többször, majd az ottani edzők is jártak nálam Magyarországon. A sport népszerűsége aztán szép lassan emelkedett, és nem csak itthon, külföldön is. A kevert harcművészetek megjelenésére is hatással volt, a versenyzők nagy része rendelkezett thaibox alapokkal."
Ha már eljutottunk a thaiboxtól az MMA-ig, akkor adta magát a kérdés, hogy vajon Sanyi nem gondolkodott-e valaha azon, hogy egyszer kipróbálja magát a kis kesztyűs világban is.
"Néhányszor felmerült a kérdés, de komolyabb tárgyalásig sosem jutottunk el. Nekem az egyik alapfeltételem az volt, hogy a könyök használata engedélyezve legyen korlátlanul, csak akkor indultam volna. 1997-ben be voltam nevezve a UFC-be is de lejárt a vízumom Kanadában, így nem tudtam átrepülni Amerikába."
Ezt nyilván rajtam kívül elég kevesen tudták, hogy van magyar harcos, aki ennyire közel állt a ma csúcsnak számító UFC kapujához.
Külföldről visszakanyarodtunk a hazai vizekre, és arra, hogy miként látja most a sport hazai helyzetét és a hozzáállást a versenyzők részéről. Ez volt az a téma, amiről a legtöbb szó esett, ami jól példázza, hogy Sanyi mennyire a szívén viseli ezt a sportot.
"Én úgy mentem be a ringbe, hogy azt mondtam magamban, ő is ember én is ember vagyok, viszont én nagyon sokat edzettem ahhoz, hogy most itt feladjam"
"A versenyzés után próbáltam edzőként emberekkel foglalkozni, és rájöttem arra, hogy sajnos nincs értelme. A versenyzők egy része eljut egy szintre, de onnan aztán nem volt feljebb. Nem láttam soha, senki szemében azt, hogy "tűzbe menne". Én sosem kértem semmi olyat, amit én ne tudtam volna megcsinálni. Én sem vagyok robot, mindez csupán fejben dől el. Meg akarom csinálni vagy sem? Ennyi.
Én nem voltam egy ügyes versenyző, de brutál erős voltam. És a végletekig hajtottam, addig amíg össze nem estem, és ha így történt, akkor is felálltam. Ez azért volt, mert én akartam a legerősebb lenni. Ezt most Magyarországon nem látom, de érdekes módon külföldön meg tudják csinálni. Ez a folyamat nem most kezdődött el, hanem már 2001-ben feltűnt, amikor kint voltam a Világbajnokságon. Az akkori indulók közül én és a Lelekács Csaba volt az, aki komoly vette az egészet, a többiek meg csak nyaralni jöttek ki. Sokkal gyengébb képességű emberektől szenvedtek vereséget.
A másik óriási hiba Magyarországon, hogy mindenki edző, aki részt vett akár már két edzésen. A harmadik alkalommal már ő tartja az edzést. A kick-boxtól eltérően, ahol egy jól felépített rendszer van, a thaiboxot sajnos nem sikerült még normálisan szabályozni. Olyanok tartanak thaibox edzést, akik közelről sem láttak még olyat, és ez igaz az MMA-ra is."
Sokan vannak úgy, hogy van valamilyen mérkőzés előtti bevett szokásuk, egy séma, ami alapján lezajlik a bemelegítés és ráhangolódás. Kíváncsi voltam, hogy Sanyinak volt-e ilyen a pályafutása során.
"Nem vagyok kifejezetten babonás, de volt ilyen szokásom például, hogy mindig a bal kezemre húztam elsőnek a kesztyűt fel, ha véletlen mégis a jobbra húztam volna, akkor levettem és lecseréltem. Ez nem csak mérkőzéseken volt így, hanem edzéseken is. "
Azt érdekelt még, hogy volt-e olyan harcos, akivel nem jött össze pályafutása során egy mérkőzés, de szívesen összemérte volna vele a tudását.
"Voltak olyan versenyzők, akikkel szívesen mérkőztem volna még, de valahogy mindig elkerültük egymást."
A sportolástól és a versenyhelyzetektől mai napig nem szakadt el Sanyi, a kesztyűt ugyan puskára cserélte, de a új sportjában a lövészetben is elkísérte vas akarata és elszántsága.
"Néhány évvel ezelőtt kezdtem, de már ott lövök a legnagyobbakkal, puskával és pisztollyal egyaránt. Nemrég voltam az Európa-bajnokságon, ahol 308 versenyző volt összesen. Ez egy teljesen más sportág, még meg kell tanulnom megnyugodni, mert ha egy pici idegesség is van, akkor ott az egész versenyt elbuktam."
A beszélgetés végén még visszakanyarodtunk a küzdősportokra, és a pályájának végére, és konkrétan arra, hogy milyen nehéz volt meghozni a döntést a visszavonulással kapcsolatban.
"Ez olyan, mintha egy életet vennének el. Amikor több ezer ember ordítja a nevem, azt semmivel nem lehet aztán pótolni. A mai napig ha rágondolok, borzalmasan rossz érzés fog el. Ezért nem is járok meccsekre sem."
[youtube http://www.youtube.com/watch?v=idRNFbabAGs&w=420&h=315]
Akár versenyzői, akár küzdősportért rajongó ember szemével nézve, ezeket a gondolatokat olvasna nagyon bánhatjuk, hogy nincs a mai mezőnyben még egy Zilai Sándor, akinek az eredményeibe és mentalitásába a sportág többi résztvevője kapaszkodhatna. Példaként azonban sokak számára szolgálhat akár az ő vagy épp Karacs Attila pályafutása.
Nagy megtiszteltetés volt számunkra, hogy lehetőséget kaptunk az interjú elkészítésére, köszönjük!
